Pojektleírás

A kortárs művészek gondolkodásmódjához általában hozzátartozik a személyes, közvetlen tapasztalatra való reflektálás, a hétköznapi megfigyelések, kis témák ikonogáfiájának kimunkálása - ugyanakkor műveik mégis alapvetően tartózkodók, többnyire a személyességet kerülők, stilizáltak. Ez jellemzi Gyenis Tibor és Koronczi Endre eddigi munkáit is.

A magánélet egy-egy mozzanatának bejátszása vagy a munek privát dokumentumként való aposztrofálása gyakori gesztus - s a közönség hálás is érte, hisz már évszázadok óta gyakorlat azt kutatni az egyes munkák láthatón-megnevezetten túli vonásait, enigmáit.

Gyenis Tibor és Koronczi Endre éppen nem eltitkolni kíván a Basic projektben. Elmondják a muvek létrejöttének okait, bemutatják és a muvekbe bevonják elkészülésük módját, néven nevezik a felkért résztvevoket, a mu részének tekintik az elokészíto személyes kommunikációt.

A Basic gondolata a kiállítás elotti oszön fogalmazódott meg, egy olyan idoszakban, amikor mindkét muvész élete súlyos válságba került: megoldatlan személyes problémáik, elsosorban párkapcsolatuk krízise, s emiatt gyerekükkel, barátaikkal újrarendezodo kapcsolathálójuk, a napi élet-vitel drámai átszervezése egyfolytában a napi munka elé tolakodott, idejük-gondolataik-figyelmük nagyobb részét lekötötte. Ekkor vetodött föl: miért ne lehetne éppen azt tematizálni, ami leginkább foglalkoztatja oket?

Az ötlet amilyen evidensnek tunt, épp annyira kockázatos is volt. Közvetlen módon beavatni a személyes sors apró - bár a résztvevoknek megrázó - történéseibe a nézot: nem válik közhelyessé, unalmassá, mint az emberek magánélete általában a kívülállók szemében? Mitol lesz érintetté a nézo? Nem válik-e az igazmondás hamissággá a közvetíto médium által (mint a tévében is, annyiszor)?

E kételyekre nem elegendo valami ilyesfajta válasz: de majd mi mélységesen, végletesen oszinték leszünk! Egyrészt, mert a muvészek végülis hosszas munkával egy narratívát munkálnak ki, s a történetmondásnak, a képalkotásnak akárhogyis megvannak a maga szabályai, paneljei. Másrészt pedig azért lett maga az oszinteség témává már a mukészítés elso heteirol, mert a készítés folyamata alatt a történetmondók is változtak, tovább-gördült az életük, s ezáltal változott a történet is bennük. Sot, maga a képkészítés is belejátszik mindebbe: elkerülhetetlenül kimondásokra késztette az érintetteket egymáshoz való kapcsolatukban. A muvészek arra törekedtek, hogy narratív keretbe átemeljék személyes érzésviláguk gyakran ködös, megfogalmazhatatlannak tuno, a kimondások szorongásával terhelt gomolygását. A narratív keret eseménytöredékekbol, mondatokból, néha egészen közhelyes mozzanatokból áll, amely egyértelmu, ám sokrétegu képpé fogalmazás felé törekszik. E fokozatosan fölrajzolódó tablón személyek jelentek meg (a muvészeknek meg kell neveznie azokat a személyeket, akikrol azt gondolja, valóban meghatározó szerepuek - e döntés minden érzékenységével és kockázatával), a személyek kapcsolatba kerülnek egymással, míg össze nem áll a háttér (helyszínkeresés), s a jelenetben helyükre nem kerülnek a szereplok (jelmezek, kellékek, gesztustanulmányok). Mindez a fotózás elotti pillanatban az utolsó mozzanatáig kidolgozottan él a muvész képzeletében, ám maga a képkészítés váratlan fordulatok tömegét rejti: a tervezheto, mégis bizonytalan elemek (világítás, fotós nyersanyag, díszletelemek elmozdulása stb.) mindegyike önálló életet él, de a legsúlyosabban tervezhetetlen "változók" maguk a szereplok, akik nem csak a muvész által rájuk ruházott szerepet játsszák, hanem szembesítik saját történet-változatukat a szituációval.

A munka három szálon folyt. Egyrészt végig kellett gondolni, hogy ez a megközelítés hogyan talál helyet magának a kortárs muvészeti diskurzusban. Másrészt a részt-vevok felkérésével, szerepvállalásukkal szinte óráról órára dinamikusan változott a murol való gondolkodás. Harmad-részt azonban mindeközben meg kellett találni az alkal-mas helyszínt, megszervezni a stábot, megoldani az összes járulékos technikai gondot. Eközben pedig ebbol a számtalan változóból érvényes és az eredeti felvetést kibontó, az összes jelenségréteget hordozó képet szervezni, méghozzá úgy, hogy mindezen megfontolásokból és történésekbol majd a nézo is átélheto módon részesüljön.

Az eredmény pedig sajátos mufajú kép lett: pszichotabló. A pszichotabló bár egyetlen beállítást, egyetlen pillanatot rögzít, több idorétegre is rátekint. Az a "kép", amelyet látvánnyá fogalmaz, egyfelol a "felismerés" utólagos-ságából, rátekinto módjából szemlél (amikoris rádöbbe-nünk: ez volt életünk egyik fordulópontja), másfelol a jelenbol rekonstruál egy pszichológiailag létezo ("úgy éreztem, magam, mint akit."), ám eseményszinten persze meg nem történt "eseményt". A rekonstrukció pedig számos korábbi idoréteget "terít" egymásra, apróbb törté-nések, drámai pillanatok és csak utólag jelentéssel telítodo gesztusok gyulnek egybe a "dönto pillanat" személyes víziójában. A pillantás arra a múltbeli képre vetül, amelyben megfogalmazhatóvá válik a jelen meggondolásainak motivációja, oka, indítéka. A kép, bár elso látásra jól értelmezheto jelenetté állt össze, ugyanakkor a képiség hagyományainak többolvasatúságán alapszik, jelenkori helyszínen is archetipikus elrendezettségu, a pszichológiai folyamatokra referál, képi hagyományokat idéz.